Mindennapi ellenségünk

A mi osztályunk
A Katona József Színház vendégszereplése a stuttgarti SETT 2012 fesztiválon

Mennyi ebből a személyes tapasztalatod? - kérdeztem amúgy művelt, világlátott ismerősömet, miután jó tanuló módjára felmondta nekem az éppen szóban forgó kisebbségi közösségről elterjedt összes előítéletet, legendát és összeesküvés-elméletet. Tekintete a végtelenbe fókuszált, egy ideig vakargatta a fejét, majd témát váltott. Egy másik, szintén nem tanulatlan beszélgetőpartnerem egy egész nemzetet írt le egyetlen kézlegyintéssel, mikor elmesélte esetét a francia eladónővel, aki csak háromszori ismétlés után fogta fel, mit is szeretne tőle a nyelvét nem ismerő, kelet-európai kiejtéssel a hot-dog szót mantrázó utazó. "Ennyit a franciákról" - zárta le rövid ismerkedési kísérletét a gall kultúrával. Mert nem akarják érteni. Köcsögök. Mind a hatvanötmillió. (Amire persze a franciák visszakérdeznének, hogy mely csillagrendszer gyermeke vágyik náluk pont hot-dog-ra, de ez már egy másik történet lenne…)

fotó: Dömölky Dániel

Ilyen és ehhez hasonló élményeim jutottak eszembe a Katona József Színház stuttgarti vendégjátékát, A mi osztályunk című előadást nézve. Tadeusz Słobodzianek drámája egy Lengyelországban a második világháború alatt lezajlott pogrom történetét meséli el egy iskolai osztály tíz tanulójának sorsán keresztül. A lengyel kisváros katolikus polgárai jó alkalomnak érzik a háborús zűrzavart, hogy leszámoljanak közösségük zsidó származású tagjaival. 1600 embert gyilkolnak meg hihetetlen kéjjel és brutalitással, gyerekeket égetnek el élve, nőket gyaláznak meg. Megdöbbenésünket tovább fokozza, hogy itt nem egy külső, arctalan és személytelen ellenség rohan le egy embercsoportot, hanem saját szomszédai, barátai, munka- és iskolatársai, korábbi szerelmei alázzák és semmisítik meg őket. Mint a szerző, úgy a néző is próbálja megérteni, megfejteni, hogyan és főképp milyen indíttatásból képes az ember minden gátlás nélkül lemészárolni társait, majd szemrebbenés nélkül beköltözni áldozatai házába. Valóban elegendőek a generációkon keresztül öröklődő ellenségképek, melyek jogosultságát soha senki nem kérdőjelezi meg, hiszen a papa mesélte, ő meg az ő papájától hallotta? Vagy ezek csak mesterségesen életben tartott mentális segédeszközök, saját nyomorunk vetítővásznai? Erre utal például a legbrutálisabb gyilkos, Zygmunt elejtett megjegyzése, milyen rideg, verésekkel tarkított, agresszív családban nőtt fel, vagy Rysiek példája, aki megerőszakolással vesz elégtételt a viszonzatlan szerelemért.

Ellenség bárkiből lehet, a személyiségükben sérültek részére létkérdés, hogy mindig legyen valaki, akire le lehet nézni, stabilizálandó a saját bizonytalan önképet, akin le tudják vezetni összetolult frusztrációjukat. A másság léptéke tetszőleges lehet. Ha földönkívüliek támadnának meg bennünket, valószínűleg hirtelen mindenki felismerné a földlakót a másikban, az azonosságot. Addig azonban keressük a különbséget, bőrszínek, vallások, országok vetélkedőjében, a vidék és a város, a mi falunk és a szomszéd falu között, a szomszéddal szemben vagy akár a saját családon belül. Skizofrénia minden szinten.

fotó: Lakner Zsuzsa

A darab remekül szemlélteti azt is, hogy az ilyen konfliktusoknak nincs nyertese, tettes és áldozat egyformán belenyomorodik a történésbe. Az életben maradottak választhatnak az önmegtagadás és a bosszúállás értelmetlensége között. Még Abramot is utolérik a rettenet hullámai, akit pedig családja időben kimenekített Amerikába és egyedüliként kapta meg a humánus létezés esélyét. Több éves késéssel kell rádöbbenie, hogy otthon maradt családját és barátait egykori osztálytársai irtották ki.

Bár a homo sapiens titulust már nagylelkűen megelőlegeztük magunknak, az emberiség még pályafutása legelején tart, úgymond óvodáskorban, az élővilág többmilliárd éves jelenlétéhez képest az ember által eddig megtett út szinte elhanyagolható. Valószínűleg még több ezer év evolúció szükséges hozzá, hogy eldőljön, tudunk-e valami értelmeset kezdeni szellemi képességeinkkel, vagy megragadunk ezen az infantilis szinten, beverjük egymás fejét és magunkra gyújtjuk az óvodát. Egy apró előrelépést jelenthetne, ha társadalmainknak sikerülne átvágni a butaság és az érzéketlenség öröklődésének végtelen mőbiusz-szalagát.

Máté Gábor rendezésének bravúrja abban is rejlik, hogy visszafogottan, tárgyilagosan, minden hatásvadászatot kerülve sikerült ökölszorító indulatokat transzportálnia. A vendégtársulat megérdemelt és lelkes ünneplést kapott a stuttgarti tri-bühne közönségtől, ahol a Katona rendszeresen visszatérő fénypontja az évente megrendezésre kerülő SETT fesztiválnak. Jó volt ismét látni a nagy öregeket, Haumann Pétert bölcs, melegszívű, visszafogott Abramként, Szacsvay Lászlót a cinikus Heniek szerepében, Újlaki Dénest mint megalkuvót némi maradék empátiával. Bán János úgy sugározza magából a fékeveszett gonoszságot, hogy legszívesebben rákiabálnánk, mint nagymamám annó a tévékrimi gyilkosára. De ugyanilyen élmény volt, hogy új tehetségeket ismerhettünk meg, mint Pálos Hannát és Dénes Viktort.

Ugrai István értő beszámolója az előadásról a 7óra7 alatt olvasható.