Becht Rezső emlékezete /1

Szerzőtársunk Turbuly Éva történész többek között a soproni hétköznapok kutatója is. Ebben a minőségében sokat foglalkozik az előző századforduló helyi szereplőivel, az aktivitásukat országhatárokon túlra is kiterjesztő értelmiség hagyatékával. Heltai Jenő háborús visszaemlékezései után jó alkalomnak látjuk egy kevésbé ismert, de nem kevésbé érdekes krónikás írásait ugyanebből a korszakból. Becht Rezső az 1944/45-ös év történéseit  Levelek Európából címmel írta meg Mikes Kelemenhez hasonlóan egy elképzelt barát, a Dél-Amerikában élő Mihály számára.  De ki is volt Becht Rezső?

Becht Rezső

Becht Rezső, aki 1893. június 5-én született Sopronban, 83 évvel később, 1976. július 6-án halt meg. Tanulmányait az evangélikus líceumban és Lipcsében, a kereskedelmi főiskolán végezte. Az I. világháborúban katona, 1915-től  hadifogoly volt. 1920-ban tért vissza Sopronba. Előbb a Wiener Bankverein soproni fiókjában dolgozott, majd 1926-tól a Soproni Vasárugyár vezető tisztviselője különböző beosztásokban egészen 1955-ig, amikor nyugdíjba vonult. Műveit magyar és német nyelven írta. Műfordítóként magyar költők, Ady Endre, Babits Mihály, Kosztolányi Dezső, Áprily Lajos, verseit fordította németre.
Neve máig ismerősen cseng Sopronban, a művelt olvasóközönség főleg a Soproni Szemlébe írt esszéit és verseit ismeri, a bécsi és prágai vezető napilapokban németül, illetve – ritkábban – Budapesten  megjelenő verseit és novelláit kevésbé.1 A mindennapi megélhetést, hosszú és gyakori utazásait Európa és a világ távolabbi zugaiba vasgyári munkája biztosította.
Az ő bevezetőjével – Az én városom címmel – indult 1937-ben a Soproni Szemle. A két háború közti időszak életének legtermékenyebb és talán legszebb korszaka. Szülővárosa rangos írónak ismerte el, könyveit, cikkeit két nyelven olvasták. 1932-től a Törvényhatósági Bizottság tagja, 1941-ben neki ítélték az 1921-es népszavazás emlékére alapított irodalmi Hűség-díjat. A háború előérzete mélységesen elkeserítette. Az Anschlusst követően utazásait nem folytatta, nem publikált német lapokban. A háborús évek leírása művének legmegrendítőbb, helytörténeti szempontból is legértékesebb fejezete. Ezt követően lefoglalta az 1952-ig orosz tulajdonba került gyár sorsa. Amint tehette, nyugdíjba vonult, visszaemlékezéseinek megírásába kezdett.